Tribün 3, A MÉDIUMOK ÉS A MÁSSÁG

Média Központ,
Belgrád,
2006.07.27., 19h
Résztvevők:
PAVEL DOMONJI, politikológus, a Helsinki emberi jogi bizottság újvidéki irodájának főnöke
IVANKA JOVANOVIĆ, a Szerbiai Disztrófiások Szövetsége kiadásában megjelenő Vesnik MD folyóirat fő- és felelős szerkesztője
KOVÁCS ATTILA, a Szerbiai Teledom Szövetség főtitkára, és az első szerbiai gay folyóirat, a Dečko alapítója
SZERENCSÉS ZSUZSANNA, a Szabad Európa Rádió újságírója
MIODRAG MARKOVIĆ, a vasárnapi Kurir szerkesztője,
DRAGANA NIKOLIĆ SOLOMON, újságíró, a szerbiai Balkáni Kutatóhálózat igazgatója

Moderátor:
DINKO GRUHONJIĆ, újságíró, a Vajdasági Újságírók Független Egyesületének elnöke

Dinko Gruhonjić:
Üdvözlök minden jelenlevőt a Vajdasági Újságírók Független Egyesületének és a Balkáni Kutatóhálózat közös tribünjén, melynek címe: A médiumok és a másság. Egy tribünsorozatról van szó tehát, amelyet a Nyitott Társadalom Alapítvány támogatásával a Vajdasági Újságírók Független Egyesülete realizál, és amely a Másság promóciója közös elnevezést viseli. Célunk, hogy nyilvános viták, tribünök révén Vajdaság és Szerbia különböző városaiban a nyilvánosság figyelmét egy, sajnos immár notóriussá vált tényre tereljük, hogy a mi médiumaink hemzsegnek a legkülönbözőbb féle-fajta sztereotípiáktól a kisebbségi és a társadalom peremére sodródott csoportosulásokkal kapcsolatban, és hogy – következésképpen – tele vannak türelmetlenséggel. Konkrétan ezt a mai tribünt a BIRN-el együttműködve, a Nyitott Társadalom Alapítvány és a belgrádi Brit nagykövetség támogatásával valósítjuk meg.

Dragana Nikolić Solomon:
Csak amikor az ember elhagyja Belgrádot, akkor veszi észre, menyire tarka az ország, amelyben él, mennyire sokfél kisebbségi csoportosulás, vallási közösség vagy felekezet él itt, Szerbiában. Ha valaki a Marsról pottyanva le történetesen ebben a mi országunkban érne talajt, és az első dolog, amit a kezébe venne, néhány szerbiai, elsősorban belgrádi újság lenne, teljesen téves benyomást szerezne. Olyan címekkel találkozna, mint: “Sátánimádó magyar főpap nagy fekete misén gyereket fog feláldozni Újvidéken”. Vagy: “Életre jogosultak a fejlődési rendellenességben szenvedők!”. Ott valahol június közepe táján összszurkálták Života Milanović festőművészt, a Hare Krisna szekta tagját, majd a homlokára keresztet rajzoltak és közölték vele, hogy szennyezi a szerb hitet és a szerb népet: “Te szektariánus és cigány vallású vagy, mi meg szerbek, akik őrzik a haza dicsőségét”. Nemrégiben, azt hiszem éppen tegnap, még egy érdekes címet olvastam buja svéd nőkről, akik néger férfiakat hajkurásznak Gambia szerte, miközben férjeik a finn vizeken vedelnek…
Szóval, a lényeg az, hogy az újságírók, illetve a médiumok alakítják a valóságunkat. Nekik tulajdonképpen – ha már tükrei kell, hogy legyenek valóságunknak – fórumként kellene szolgálniuk az itt élő, különböző csoportosulásokat és közösségeket. Médiumainkban ezt a fórumot információ- és eszmecserére kellene felhasználni, a különböző csoportosulások közötti dialógus megteremtésére, de a mi országunkban nem ez történik.
A kisebbségekről – bármifajták is legyenek – hitelesen tájékoztatni valójában csakis becsületesen, a másság tiszteletbentartásával lehetséges. Ez a tájékoztatás a másságról azért olyan nagyon fontos, mert mi, újságírók vagyunk azok, akik – írásainkban – a sztereotípiákat teremtjük. Muszáj tudatában lennünk ennek, ebben a mi felelősségünk mérhetetlen. Mi vagyunk tehát azok, akik egész közösségekre, csoportokra, mondhatni: az egész köztudatra tehát – szemiotikai hatást gyakorolunk, képzetet alkotunk emberekről, akik azok a mások. Ezeket a képzeteket, amelyeket a médiumokon keresztül teremtünk, gyakorta átszínezik történelmi vagy családi előítéleteink, közhelyeink, klisék, amelyeket gyermekkorunkban tanultunk, úgyhogy ebben a mi országunkban, amikor valakire azt mondod, hogy “usztasa”, te pontosan tudod, kiről beszélsz, míg valaki más idegennek ez a fogalom semmit sem jelentene.
(…)

Ivanka Jovanović:
Eszmefuttatásomat a mai tribün alapkérdésével kezdem: vajon a média tulajdonképpen csupán közönséges tükre a társadalomnak, avagy maga is felelős a negatív sztereotípiák, illetve a társadalom peremére sodródottakról szóló klisék létezéséért a köztudatban. Én különös tekintettel a rokkant személyekre, és a velük, illetve velünk szemben kialakított diszkriminatív viszonyulásra leszek. Azt gondolom, hogy az igazság valahol középütt van, és hogy a médiumok nem csupán képviselik, hanem alakítják is a valóságot. Ezért a természete is ennek a valóságnak jelentős mértékben függ a médiumok által feléje közvetített üzenetektől.
A térségben, amely sokat szenvedett a különböző, mindenekelőtt etnikai konfliktusok miatt, szükségszerűen kérdésessé vált a másság tisztelete, ezért rendkívül fontos a rokkantak iránt tanúsított diszkrimináció, a médiumi diszkrimináció minden formájának azonnali felismerése. Önök jól tudják, hogy különböző fajta, a társadalom peremére sodort csoportosulások léteznek. Az egyik ilyent a rokkant személyek képezik. Ők természetesen részei, méghozzá fontos részei a civil társadalomnak, mégis oly gyakorta űzik őket a társadalom peremére, ráadásul nemcsak rokkantságuk, hanem vallási, nemzeti, vagy akár nemi hovatartozásuk, de leginkább szociális helyzetük miatt. És azt is tudni kell, hogy egy csöppet sem jelentéktelen populációról van szó, noha alig észrevehető a nyilvánosságban, következésképpen a médiumokban is. Statisztikai adatok tanúsítják, hogy a világ népességének 10%-a, tehát mintegy 6 millió ember valamilyen fajta rokkantságtól szenved. Európában minden tizedik ember rokkant valami módon. Hazánkban mintegy nyolcszázezren vannak, s ez, el kell ismerniük, kicsit sem hanyagolható számadat. Ilyen értelemben a médiumok, mint a hetedik világ szerepe a másság promóciójának, valamint az értékek átértelmezése terén, ráadásul egy olyan, közösségi szempontból érzéketlen társadalomban, mint amilyen ez a mienk – rendkívül meghatározó és felelős, ezért mi a rokkantsági mozgalomban úgy véljük, hogy – a többi szociális szubjektum mellett – a médiumoknak partnereinknek és szövetségeseinknek kell lenniük, mindenekelőtt a szóban forgó paradigma megváltoztatása vonalán, onnan kezdve, hogy a rokkant személyek szociális juttatások és gondozás objektumai, egészen szubjektivitásuk elismeréséig, illetve annak méltánylásáig, hogy alapvető törvényes, és alapvető emberi jogokkal rendelkező személyek.
És milyen sajtóvisszhangra találnak, számíthatnak nálunk? Először is a médiumok ma, tekintet nélkül arra, hogy elektronikusak, vagy másmilyenek, példányszám- és jövedelem-hajhászok, így aztán alkalmazkodni kényszerülnek a piachoz, valamint a publikum középszerű, helyenként meg, hadd ne mondjam, egészen alantas vagy olcsó igényéhez-ízléséhez, tehát ezek a médiumok nagyon gyakorta közhelyeket, meg hagymányos értékítéleteket kínálnak a rokkant személyekről. Ehhez több tényező is hozzájárul. Két tényező azonban szerintem alapvető: mindenekelőtt a szerkesztők és az újságírók tájékozatlansága, járatlansága a témában az egyik oldalon, és szubjektív viszonyulásuk a rokkantsághoz a másik oldalon. Az effajta gondolkodásmód és tájékoztatás pedig sokszoros követkeményekkel jár. Mindenekelőtt megerősödnek a már fennálló sztereotípiák, illetéktelen, gyakorta szenzációhajhász tájékoztatás jön létre. Más szóval, ha valaki egy kicsit is odafigyel arra, hogyan tájékoztatnak a médiumok erről a társadalom peremére került kisebbségről, rövid úton leszögezheti, hogy két szélsőség dominál. Az egyik véglet a sajnálkozó, dagályos és szenvelgő hangvétel…, a másik az indokolatlan csodálat, a sikerek helyenként egészen ízléstelen felnagyítása.
(…)

Kovács Attila:
A kisebbségi médiumok viszonyulásáról szólnék. Egy, pozitívnak semmiképp sem mondható, példát azok a magyar sajtószervek szolgáltatnak, amelyek, persze a magyar etnikum felé, állandóan jajveszékelnek. Itt nem csak a Magyar Szóra gondolok, hanem más lapokra is, amelyek a homoszexualitás témájához radikálisan viszonyulnak. Egy alkalommal szemtelenül a Szerb Radikális Párt szélsőségességéhez hasonlítottam őket, legalábbis ami a kommunikációjukat és az LGBT-populációhoz való viszonyulásukat illeti. Megpróbáltam megkérdezni tőlük, miért teszik ezt? Ha egy ilyen, eléggé nagy számban jelenlevő, kisebbségi csoporttal ilyen módon foglalkoznak, akkor miért nem helyezkednek negatív álláspontra a rokkant személyek, vagy bármely más csoportosulás iránt is? Megkérdeztem: O.K., ha önök valóban azok a médiumok, amelyek a kisebbségi jogokkal és meghatározott kisebbségekkel is foglalkoznak, miért nem biztosítanak egy kicsit nagyobb teret a másmilyen fajta kisebbségeknek is? Felszólítottam őket, ne írjanak ilyen negatívan a más fajta kisebbségekről. Persze, a válasz mind a mai napig elmaradt, nem akartak erről beszélni, úgyhogy ez tényleg probléma, a sok… mondhatni… sokszoros kisebbségek problémája, akikről jóval kevesebb szó esett, tehát a társadalom peremére szorított csoportosulások tagjainak a problámája, ami hát, ugye, egy nagyon, de nagyon kellemetlen helyzet – tagja lenni egy vallási kisebbségnek és egy etnikai kisebbségnek is, és még rokkantnak is lenni, vagy azonos nemű partnerrel vagy partnernővel rendelkezni, ami hát valóban amolyan reális történetek – na már most, hogyan promoveálni ezeket a személyeket? Mondjuk, ilyen történetekkel én a médiumokban – nem állítom, hogy nem voltak – de én tényleg még nem találkoztam.
Én most nem kívánok idézgetni, mert úgy gondolom, hogy a helyzet e tekintetben a médiumokban valamicskét megváltozott, hogy is mondjam, megváltozott, de leginkább a gay parádékról szóló mesékre korlátozódott, arra tehát, hogy mi hol történt, volt, vagy nem volt verekedés, ez még mindig a legfontosab – jól helyben hagynak-e valakit, vagy sem. Egy másik téma, egy másik dátum, amikor szó esik az LGBT-populációról, december 1., úgyhogy továbbra is – pedig csaknem négy év telt el azóta, hogy megpróbáltam közölni, hogy december 1. a HIV/AIDS elleni harc nemzetközi napja, ami egy dolog, teljesen más dolog viszont az ebben az országban élő LGBT-személyek. Ami, tekintettel arra, hogy a legutóbbi három évben kisebb közösségekben dolgozom, ami mondjuk korábban pozitív tapasztalatként volt jelen, hogy ezek a közösségek, ellenére az általános véleménynek, miszerint a kisebb, zártabb közösségek intoleránsabbak a másság iránt, például sokkal pozitívabban fogadtak el bennünket, úgyhogy viccelődve azt mondtuk, hogy előbb fogunk mi csinálni gay parádét ott valamelyik faluban a magyar hátár közelében, mint Belgrádban. Ha a dolog így folytatódik, akkor tényleg felszólítjuk a belgrádi médiumokat is, hogy jöjjenek falura, valamelyik falu központjába, és lássanak egy sikeres gay parádét Szerbiában.
(…)

Pavel Domonji:
Amikor Szerbiában “kisebbség”-et mondanak, általában etnikai kisebbségekre gondolnak. Természetesen az etnikain kívül nagyon sok más kisebbség is létezik, tulajdonképpen úgy is mondhatnánk, hogy a korszerű társadalom – a kisebbségek társadalma. Azonfelül, bárki közülünk, bármikor, kisebbségi helyzetbe kerülhet. Kisebbségben lenni nem jelent óhatatlanul kiszolgáltatottságot, repressziót. Gyakorta jelenthet bizonyos kedvezményeket és előnyöket is. Emlékeztetném önöket, hogy valamely termékeny kisebbség újító tagjai-egyéniségei bármely társadalomban egyszersmind azok, akik, ha nem is élveznek anyagi előnyöket, bizonyos nem anyagi természetű javadalmakban egészen bizonyosan részesülnek. Hogy valaki számára a kisebbségi helyzet veszélyforrást jelent-e, vagy sem, az sok mindentől függ: értékrendtől, az uralkodó ideológiától, az általános társadalmi körlüményektől, a gazdasági helyzetttől, stb., stb. Kisebbségben lenni a miloševići idejében nem volt valami örömteli dolog, valóban kiszolgáltatottságot jelentett a nacionalista hisztériának, ez a rezsim nemcsak hogy megtűrte, hanem egyenesen ösztönözte az erőszak alkalmazását a kisebbségek tagjai ellen.
Október 5-e után, elhihetik, semmi szándékom karizmatizálni ez a dátumot, egészen észlelhető szinten, a kisebbségek, lélektani szempontból legalábbis, megkönnyebülhettek. Eltünt a félelem, hogy tárgyai lehetnek egy újabb elnyomásnak. Bizonyos intézményes előrelépések történtek, meghozták az alkotmányos okiratot, és a kisebbségekről szóló törvényt, egyfajta védelmi rendszer jött létre, amely többé-kevésbé összhangban volt a nemzetközi mércékkel, de mindez még amolyan felemás megoldás volt, felemás lépések a normatívumok területén, és felemás lépések intézményes szinten. Egyedül az általános társadalmi hangulat és az emberek meggyőződése, a köztudat nem változott. Tudják, viszonylag könnyű meghozni egy új törvényt, nekünk viszont két évre volt szükségünk ahhoz, hogy meghozzuk az új kisebbségi törvényt, az új alkotmány meghozatalához, úgy látszik, több mint hat évre lesz szükségünk, a meggyőződések, illetve a közösségi érzés megváltoztatása valószínűleg tízszer annyi időt igényel, mint az új alkotmány meghozatala. Azt, amit a médiumok Milošević ideje alatt elrontottak, nagyon nehéz lesz helyrehozni – megerősödtek bizonyos előítéletek és sztereotípiák.
Egyébként én részben egyetértek ezzel a kérdéssel, a meghívóban megfogalmazott első kérdéssel, hogy vajon a média csupán közönséges tükre-e a társadalomnak. Igen, a média tükre is a társadalomnak, de a média… a médiumok alakítják is a társadalmat, és ha már hasonlatokkal élünk, én azt mondom, hogy a tükör hasonlatánál jóval szemléltetőbb az ablak. Például, míg a médiumoknak, ahogy azt mondani szokták, ki kell tágítaniuk a látókörünket, ezt nekik mindig akkor kell tenniük, amikor másokról írnak, függetlenül attól, hogy ez a másik hogyan, vallásilag, etnikailag, szexuálisan, vagy másképp volt beazonosítva, és a médiumok azért is fontosak, mert szellőztetik és ozonizálják a helyiséget, amelyben tartózkodunk, akarom mondani, fontosak a kritikus nyilvánosság megteremtésében. Na már most, a médiumok az egyik pillanatban Szerbiában, nem csak az ablakokat, hanem az ajtókat is kinyitogatták, de nem az értelem nyilvános használatának, hanem az őrületnek, a méregnek és a soviniszta gyűlöletnek, itt emlékeztetném önöket, hogy annak idején az egyik csodálatos költőnő, Vesna Parun azt nyilatkozta, hogy a jugoszláv sajtó ölte meg a politikát. Ez tényleg így van, a politika közösségi kérdésekkel foglalkozik, míg a sajtó, ha hasábjairól vér és méreg folyik, csak rombolhatja ezt a közösséget. Természetesen ide tartozik, hogy a döntés, miszerint a sajtónak azt kell tennie, amit meg is tett, nem a sajtóházakban, nem az igazgatók vagy a főszerkesztők irodáiban született meg, hanem azokon kívül. Ezt a döntést a parancsnoki elit, vagy ha jobban tetszik, a politikai elit hozta meg, a médiumok csak közvetítették, és alakították a valóságot e döntésekkel összhangban.
És most nézzük meg, amikor fellapozzuk a mi sajtótermékeinket, vajon le tudjuk-e szögezni, hogy például a kisebbségek stratégiai fontosságúak Szerbiára nézve, hogy a kisebbségek modernizációs szempontból a javunkat szolgálják, hogy fontos szerepet játszanak az európai támogatás elnyerésében, hogy gazdasági együttműködési hidat képezhetnek a környező országokkal? Tehát vajon ezt a benyomást keltik bennünk médiumaink? Nem! Miért nem? Azért, mert a mi médiumainkat nem érdeklik a kisebbségek. Nincsenek szakosított újságíróink a kisebbségi problémakörben, a szerkesztőségek rendre elkerülik ez a problémakört, így csakis periferiális jelentőségű lehet. A kisebbségekről csak akkor cikkeznek, amikor incidensek történnek, vagy amikor valamilyen nagy manifesztációt tartanak, akkor figyelmet szentelnek nekik. És, hogy egészen őszinte legyek, az igazság kedvéséért, ez nem csupán a kisebbségek-többségi sajtó vonalon jelent problémát, hanem a kisebbség-más kisebbségek vonalon is. Például a Magyar Szó sem viszonyul valami nagy érdeklődéssel a más közösségekben zajló események iránt, vagy a Hlas ludut sem érdekli igazán, mi történik a magyar, a ruszin, a roma, vagy akármelyik másik közösség berkeiben. Amivel tehát szemben állunk, az nem más, mint egyfajta begombolkozás a saját etnikai térbe, egyfajta elzárkózás, amit én nagyon, de nagyon rossznak tartok.
(…)


Média Központ, Belgrád, 2006.07.27., 19h

Leave A Response