TRIBÜN 4, INTEGRÁCIÓ ÉS TOLERANCIA

Reading Time: 8 minutes
Narvik szállóda,
Kikinda,
2006. augusztus 18., 19 óra
RÉSZTVEVŐK:
Mihajlo Mihajlov, publicista és politikai disszidens
Mirko Đorđević, vallásszociológus
Milica Mima Ružičić, Emelt Fővel Élni kormányon kívüli szervezet
Željko Bodrožić, a Kikindai szerkesztője

MODERÁTOR:
Dinko Gruhonjić, a Vajdasági Újságírók Független Egyesületének elnöke

Dinko Gruhonjić:
Željko, ezt a tribünt veled kezdeném, hiszen te jól emlékszel, valószínűleg jobban mindannyiunknál, a ’98-as évre és a Vučić féle tájékoztatási törvényre, amikor a ti újságotok a helyi hatalomtartók fő célpontja volt. És most, 6 évvel október 5-e után, ugyanabban a helyzetben vagy, mármint hogy gyakorlatilag ugyanazok az emberek perelnek, ugyanazok a radikálisok vannak ismét hatalmon, nos, amikor a másság promóciójáról van szó, hogy érzed magad most, mint olyan újságíró, aki tényleg más, aki bátrább, mint a többi, és akinek e bátorság miatt annyi mindent el kellett szenvednie, hogy érzed magad ma azokhoz az időkhöz viszonyítva? Vajon változott-e valami, és vajon könnyebb-e ma másmilyennek lenni, mint azokban az időkben?

Željko Bodrožić:
Ebben a mi kis közegünkben, ebben a meglehetősen elmaradott és konzervatív országban, valószínűleg nehéz másmilyennek lenni, és bizonyára sok másmilyen embernek kell a saját bőrén megtapasztalnia a környezet elutasító viszonyulását csupán azért, mert másként gondolkodik, vagy másmilyen a külseje. A miloševići rezsim uralta évekhez viszonyítva sok minden megváltozott, viszont az emberek tudata, főleg ezekben a mi kis közegeinkben, csaknem ugyanaz maradt, de ami engem kiváltképp aggaszt, az az, hogy túl sok rendszerbeli dolog maradt ugyanaz, hogy továbbra is nagy számban vannak jelen azok, akik ezt az országot Európa szélére sodorták, elmaradottságba és nyomorba döntötték, hogy túl kevés a demokrácia, a kritikus nyilvánosság és közvélemény. Ugyanezek az emberek ma is felelős tisztségeket töltenek be – Kikindáról beszélek –, ott vannak ma is az igazságszolgáltatásban, az államügyészségben, a belügyben, a titkos rendőrségen, a nagy gazdasági közösségekben, ugyanazok, akik a 90-es évek során mindent elkövettek, hogy az a rezsim, hogy az a gondolkodásmód fennmaradjon, hogy megmaradjon az az idegengyűlölet népünk tudatában. Október 5-e után ezek az emberek, hogy úgy mondjam: demokratikus köntösbe bújtak, annak köszönve, hogy egyesek közülük sikeresen behízelegték magukat az SZDE vezetőinél, és persze az ellenzék egyes vezetőinek is köszönve, akik oly gyorsan kegyeikbe fogadták őket, úgyhogy ők most demokratikus bírák, demokratikus közvádlók, demokratikus rendőrök, akik ugyanazzal a módszerrel élnek, és – ami a legrosszebb – úgyanúgy gondolkodnak, mint abban az időben, és ez az, ami minden fiatal embert elbátortalanít, és ami sok embert könnyen kitaszíthat a közéletből, a politikából, vagy bármilyen társadalmi tevékenységből, mert nagyon sok fiatal egyszerűen értelmetlennek látja, hogy bárminő közéleti tevékenységet vállaljon, hiszen másról sem hallanak, csak arról, hogy mennyire hiábavaló, hogy Szerbiában sohasem lesz jobb. Én azonban továbbra is úgy gondolom, hogy igenis jobb lesz, hogy ez a lassú és hosszú időszak, a tranzíció, ahogyan manapság nevezik, tényleg csak átmenet egy szebb jövőbe, szóval, hogy hiszem, hogy akadnak itt még egészséges sejtek, különösen Vajdaságban, hogy legyűrhető a járvány, amely annyira elharapódzott a 90-es évek folyamán.
Kikindán jelenleg a radikálisok és a szocialisták uralkodnak, de bizonyos dolgokban már ők is másmilyenek, mint a 90-es években. Például fellépéseik során már ők is egyre észrevehetőbben kerülik a súlyos, a becsmérlő szavak használatát. Bizonyos rendkívüli helyzetekben persze még felébred bennük a régi szellem, és olyankor irritálja őket minden, akár politikai, akár vallási, vagy bármilyen más különbözőség, s ezért azt hiszem, hogy a kis közösségekben a tranzíció óhatatlanul lassabban zajlik. Vajdaság az utóbbi évek során sokat veszített polgári szellemiségéből, és bizony eléggé hosszú időre lesz szükség, hogy az a tartományban ismét tért hódítson magának.

Dinko Gruhonjić:
Mima előadó volt a Másság promóciója címmel megtartott szemináriumunkon, ahol az újságírásról, és arról folyt a vita, hogy a médiumoknak hogyan kellene fogalmazniuk, amikor – mindenekelőtt – a rokkant, vagy testi fogyatékos személyekről van szó. Tehát először is erről kérdeznélek – mennyire vagy elégedett, és szerinted ezt a témát médiumainkban megfelelő módon kezelik-e, és milyen mértékben vannak jelen a sztereotípiák meg a tudatlanság ezen a területen?

Milica Mima Ružičić:
Éppen most, miközben az előző felszólalót hallgattam, jutott eszembe, hogy mennyire szeretném, ha a jelenlevők mindegyikének lehetővé tudnék tenni egy napot a nem is olyan messzi Ljubljanában, voltaképpen csak annyit, hogy keresztül sétáljanak a város központján, pontosabban az egyik utcán, amely mindössze öt percnyi távolságra van a központtól, itt székel a kormányon kívüli szervezetek többsége, egyebek között a Békeintézet is, amely a különböző kissebbségi sorsra jutott, vagy a társadalom peremére sodródott, ahogyan ezt mondani szokták, csoportosulások – amelyek egyikéhez, vagy némelyikéhez tartozom jómagam is – helyzetének tanulmányozásával foglalkozik. Szóval, ők klubokba, szervezetekbe, és különböző másfajta gyülekezetekbe tömörülnek, én ezt még 2004-ben láttam, akkoriban mi még mindig nem tisztáztunk le bizonyos dolgokat… Amikor a rokkant személyek helyzetéről, mint olyasvalamiről beszélek, ami, mondjuk így, valahol az én témám is lehetne, mondhatom, hogy – legalábbis terminológiai szempontból – a dolog valamelyest megváltozott. Tegnap érkezett a hír, hogy a rokkantak a következő hónaptól kezdve 14000 dináros betegápolási és –gondozási segélyre lesznek jogosultak. A címben olvasható fogalmazás (Betegápolási és –gondozási segélypénz a rokkantaknak) nem is olyan régen még szinte elképzelhetetlen volt – vagy “fogyatékosok”-nak, vagy “szükséghelyzetben élők”-nek nevezték őket –, és ez, mondhatom, valamilyen szinten egy bizonyos gondolkodásmód diadalát jelenti ezzel kapcsolatban (most nem mélyíteném tovább a témát).
Ami azonban továbbra is problematikus maradt, az a képek szintje és a szövegkörnyezet szintje…, továbbra is meglelhetők azok a, nem is tudom, hogyan is mondjam, bombasztikus, szenzációhajhász történetek. A múlt héten például a Lisában megjelent egy riport egy hallássérült kislányról. A cikkben az édesanya lányának sikereiről dicsekedve figyelmeztet, hogy mennyi mindent kell még kibírni, elviselni – a rokkantság tehát olyasvalami, amit ki kell bíni, el kell viselni, a rokkantak pedig szenvedők, hatalmas terhet viselnek magukon… És akkor felbukkan a jól ismert mese, hogy valaki, valamelyik tizenkettedik fokú ős vagy rokon – elnézést kérek, ha fecsegek össze-vissza – valamilyen bűnt követett el, aminek következmányeit nekem, vagy valaki másnak kell elviselnie, amiből meg egyenesen következik, hogy a rokkantság bűnhődés valamilyen régen elkövetett bűnésrt.
(…)

Dinko Gruhonjić:
Mirko, a februári szemináriumunk óta Szerbiában – hosszadalmas viták, több tervezet és előtervezet után – meghozták az egyházakról és vallási közösségekről szóló törvényt. A törvényt jelenlegi formájában is súlyos bírálatok érték, nem csupán a mi civil szervezeteink, hanem a releváns nemzetközi intézmények részéről is. A szerbiai kormány, illetve az illetékes minisztérium azonban vajmi keveset törődött ezzel. Úgy tűnik, hogy a törvény által leginkább éppen a kisebb vallási közösségek sérülnek, ezért arra kérem, kommentározza nekünk ezt a törvényt – különös tekintettel a kissebb vallási közösségek helyzetére.

Mirko Đorđević:
Igen, nekem szemlátomást nem kell attól tartanom, hogy nem lesz mit mondanom, lévén hogy az, amivel foglalkozom, csaknem mindennaposan a figyelem központjában van, noha normálisabb körülmények között ennek nem kéne így lennie. Elegendő csak fellapozni a napilapokat, amelyek csak úgy hemzsegnek az effajta incidensektől: lerombolt pravoszláv temető, vagy katolikus szentély, legfrissebben pedig vallási alapon történő erőszakoskodások, összecsapások tanúsítják nap mint nap ezt. A 2000-ik évi változások óta itt nermcsak hogy semmi sem változott meg, hanem még el is komplikálódott a helyzet, sőt, s ez egy teljesen új momentum, amivel eszmefuttatásomat kezdeném is. Ezek a mi történéseink az egyházak körül, egyáltalán a vallás és a vallási közösségek körül, ráadásul most már ez a törvény is itt van, mind nagyobb mértékben váltja ki a nemzetközi, európai befolyásos körök aggodalmát, és ha Önöknek alkalmuk lesz elolvasni néhány komolyabb kommentárt ezekről a történésekről, akkor látni fogják, micsoda aggodalom övezi lépten-nyomon őket, mert itt voltaképpen semmilyen előrelépés nem tapasztalható. Ez a törvény egy régi történet, meghozatala, elfogadása mindig is kínos volt, én csak néhány olyan mozzanatról tennék említést, amelyek fontosak lehetnek a reggeli, illetve tegnapi eseményekre nézve. Önök tudják, amint megjelent az első tervezet a nyolcadik A sorozat után, a törvény a parlament elé került, hatalmas vita kerekedett. A lényeg abban van, hogy ez a vita, noha hangos volt – s ezt a sajtó itt jelenlevő képviselői tanúsíthatják –, tulajdonképpen egyáltalán nem érintette a probléma lényegét, mert a mi helyzetünk olyan, hogy senki sem akart foglalkozni a világ valamely komolyabb tapasztalatával, minden a politikai struktúrák és erők, valamint az állam és az egyház között húzódó, tartósan rendezetlen viszony vonalára tevődött át. Nos, ez a viszony de iure meghatározott – állam és egyház, egyház és állam el vannak választva egymástól –, de facto azonban a helyzet korántsem ez, de facto állam és egyház olyan összemosódásának vagyunk szemtanúi, akkora zűrzavar és önkény uralkodik, amelynek elsősorban a kissebb vallási közösségek kell, hogy megigyák a levét, de a történelmi egyházak sem alhatnak nyugodtan, hiszen a modern társadalmakban példátlan módon olyasmibe ártják bele magukat, amibe nem lenne szabad. Amikor számos beszélgetés során megpróbáltuk felhívni a közvélemény figyelmét a törvényben található számtalan visszásságra, akkor, emlékszem rá, noha nem szívesen, de el kell mondanom, nos, amikor a törvény a parlament elé került, valamelyik képviselő a szerbiai parlament szószékéről a következőket mondta: “Mi ezt a törvény meghozzuk, meghozzuk úgy, ahogyan elterveztük, Mirko Đorđević meg Šimanovciban csináljon, amit akar, mi a törvény meghozzuk, és kész!” A képviselőt úgy hívták, hogy Krasić, én azt hiszem, hogy ez a Krasić (magyarul a név “díszelgő”-t jelent) ma is ott “díszeleg” a parlamentben, de én nem is annyira vele akarok foglalkozni, és a felszólalása sem volt számomra isten tudja mennyire borzasztó, hanem inkább az aggaszt, hogy ismételten szemtanúja voltam annak, hogy bizony megteszik, amit akarnak. A későbbiekben is próbálkoztunk közölni velük, és ez az, amit ma este ki szeretnék hangsúlyozni, mármint hogy – jó, ti ezt a törvényt meghozzátok, a jelenlegi politikai erőviszonyok a parlamentben ezt lehetővé teszik, csakhogy ennek a törvénynek van egy nagy hiányossága! Melyik az? Nem lesz alkalmazva, mert alkalmazhatatlan! Miért? Először: mert teljesen ellentétben áll az alkotmánnyal, az alkotmány értelmében ugyanis minden polgár egyenjogú, és minden polgár szabadon választhat magának megfelelő vallást, egyházat, vallási közösséget, szervezetet, bármit… A gyakorlatban persze ez egyáltalán nincs így. Másodszor: hogy ránk erőszakolhassanak valamit, ami a világ egyetlen törvényében sem létezik, kitaláltak öt ősidők óta fennálló, s ezért abszolút elsőbbséget élvező, úgynevezett hagyományos egyházat. Hihetetlen méretű önkény ez, amelyet jól példáz vallásügyi miniszter, Radulović úr nyilatkozata a ma reggeli újságokban, miszerint a mi egyházunk 1700 éve jelen van ezekben a térségekben. Egy egész szemeszterre lenne szükségünk, hogy ennek az embernek bebizonyítsuk, a mi egyházunk 1219. júliusa óta létezik…!
De hadd ne folytassam, hagyjuk most a törvény hiányosságait, a baj abban van, hogy a kisebb vallási közösségek, vagy ha úgy tetszik, vallási kisebbségek áldozatául estek, de nem csak ők, hanem olyan egyházak is, amelyek ezekben a térségekben valóban évszázadok óta léteznek, és ebben van az egész probléma. De ez az egész nem is lenne annyira komplikált – aki hívő, az hívő, aki templomba jár, az abba a templomba jár, amelyikbe akar – ha nem lennének politikai következményei, ha nem okozna széleskörű megrázkódtatásokat. Ők a törvényt meghozták, de már másnap, azt hiszem, pontosan egy napra rá, hogy a köztársasági elnök aláírta, persze semmiképpen sem lett volna szabad aláírnia (igaz, az aláírás körülményei enyhén szólva is furcsák voltak) a következőt nyilatkozták: “A törvényt a köztársasági elnök aláírta, noha nem tökéletes, noha sok tekintetben még dolgozni kell rajta, de sebaj, ezt menet közben is meg lehet tenni”…) Szóval, ilyesmi csak nálunk lehetséges. Mármint, hogy így viselkedjen az ország alkotmányos szerkezetét megszemélyesítő ember. Szóval aéáírták ők ezt a törvényt, de alkalmazhatatlannak mutatkozott. Másnap, azt hiszem, éppen másnap történt, egy magas rangú vendég, a Román Köztársaság elnöke jött hozzánk látogatóba. Az első dolga volt, hogy közölje, illetve, hogy megkérdezze: “Mit tegyünk most, miután meghoztátok ezt a törvényt, lesz-e joguk a románoknak egyházra, hogy az ország hűséges állampolgáraiként megszervezzék, a románoknak, Szerbia lojális állampolgárainak, akik ezt a saját, tudvalevőleg régtóta létező román pravoszláv egyházuk keretében képzelik el?” Mindenki csak bambult, a magas rangú vendégnek senki sem tudott érdemben válaszolni. Ő azonban kitartóan csak ismételgette a kérdést: “Dehát az isten szerelmére, ebben az én országomban, amely olyan-amilyen, a Román Köztársaságban, a Szerb Pravoszláv Egyháznak nincs semmi preblémája, saját eparchiája van Temesvárban, és nincs semmi problémája…”
(…)

Mihajlo Mihajlov:
A dolog egyáltalán nem olyan egyszerű, mint amilyennek kinéz. Hadd legyek most bizonyos értelemben az ördög ügyvédje, ahogyan azt általában mondani szokták, amikor a különböző politikai, nemzeti, szexuális… kisebbségekről, fogyatékosokról, AIDS-esekről… esik szó. Világos, hogy egy nem demokratikus társadalom elítéli és megkülönbözteti az effajta kisebbségeket, ehhez semmi kétség nem férhet. De még egy Iszlám keretében is a terroristák, az Al-Kaida kisebbségnek számítanak, és ugyanúgy kisebbség egy Le Pen, aki éppen mostanság készül megnyítni Versecen valamilyen gépkocsikiállítást. És most mit tegyünk? Méltányoljunk minden kiserbbséget? Tiszteljük a terroristákat? Ez sokkal, azaz… a kisebbségi kérdés egyáltalán nem olyan egyszerű kérdés, mint amilyen egyszerűnek első pillantásra tűnik, egyáltalán nem olyan egyszerű. Tulajdonképpen, mit lehet itt tenni? Mindenesetre, mi mindannyian valamely kisebbséghez, egyszersmind pedig valamely többséghez tartozunk bizonyos értelemben. A nagy világvallásokban ez a kérdés többnyire meghaladja a kisebbséget vagy többséget azzal, ami a legvilágosabban a kereszténységben, Pál apostol levelében fogalmazódik meg: nincsenek többé sem zsidók, sem rómaiak, sem görögök, sőt: nincsenek többé férfiak, és nincsenek nők, mi mindannyian egyenlők vagyunk Isten előtt. Ezek szerint egy dolog az egyenlőség Isten előtt, és egészen más az életben, ahol nincs, és soha nem is lesz. Például Amerikában a rokkantaknak hatalmas jogaik voltak, ott a városokban minden utcának megvan a maga levezetője a tolókocsik számára, vagy az egyik alkalommal néhány rokkant pereskedni kezdett, mert nem akarták őket felvenni pincérnek, mire a végén néhányukat mégis felvettek… De még ott is, mondjuk a daltonistáknak, ami hát a legkisebb mértékben jelent rokkantságot, nincs joguk gépkocsit vezetni, nincs semmiképpen! Számukra nincs egyenlőség, és nem is lehet, mert borzalmas katasztrófákat okozhatnak.

Narvik szállóda, Kikinda, 2006. augusztus 18., 19 óra

Print Friendly, PDF & Email