TRIBÜN 5, Ki itt a sátánimádó?

Vajdasági Múzeum,
Újvidék,
2006. augusztus 25., 19 óra
RÉSZTVEVŐK:
Filip David, irodalmár
Aleksandar Popov, Centrum a Regionalizmusért
Nadežda Gaće, a Szerbiai Újságírók Független Egyesületének elnöke (a továbbiakban NUNS)
Mileta Prodanović, képzőművész és író
Veljko Samolov, újságíró

MODERÁTOR:
Dinko Gruhonjić, a Vajdasági Újságírók Független Egyesületének elnöke (a továbbiakban NDNV)

Dinko Gruhonjić:
Néhány nappal ezelőtt Irinej bácskai püspök a rendőrség segítségével betiltotta egy olasz színtársulat újvidéki előadását azzal a magyarázattal, hogy sátánimádók fellépéséről van szó, amely zavarja az ő, és az éppen akkor templomban tartózkodó hívei nyugalmát. Mi az Ön véleménye erről, Filip?

Filip David:
Teljesen érthetetlen, és azt hiszem, minden normális országban megengedhetetlen is, hogy az egyház ilyen módon reagáljon, és hogy a rendőrség az egyház beavatkozására ilyen gyorsan, hatékonyan és kultúrális szempontból botrányosan eltávolítsa a résztvevőket. Ami engem ugyancsak meglep, méghozzá negatív értelemben, az az, hogy – legalábbis ezideig – a közvélemény rekaciója csaknem teljesen elmaradt. Persze ez csak megerősíti azt az immár dohosnak számító, még Milošević idejéből, a ’90-es évek elejéről származó tényt, nevezetesen azt, hogy nekünk nincs is közvéleményünk, legalábbis nincs reagálásra kész, éber közvéleményünk, nincsenek éber művelődési egyesületeink, színházaink… Az effajta gesztust normális lenne elítélni, mert veszélyes precedens, mert követendő példává válhat, mert megtörténhet Belgrádban is, vagy bármely más helységben (hiszen bármely más helységet szentté, egyházi értelemben történelmi jelentőségűvé lehet nyilvánítani, aminek jogán aztán be lehet tiltani valamely művelődési egyesület, vagy társulat… fellépését). Az emberek egyszerűen nem értik, hogy micsoda veszélyt jelent az ilyesmi, ha nincs rá azonnali reakció, ha nincs rá – hogy úgy mondjam, egy közhelyel élve – szélesebb társadalmi reakció – azt hiszem, körülbelül értik, mire gondolok –, szóval, ha nincs egy általános reagálás, akkor a dolog valóban veszélyessé válik, mi tehát látjuk, hogy nincs közvélemény, hogy csak langyos reagálások vannak, kivétel ez alól csak az újságírók független egyesületének közleménye, amely egészen jó, egészen korrekt, csakhogy ösztönöznie kellene a többieket is, hogy reagáljanak. De ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen – figyeljenek, az, aki kíséri a mi politikai életünket, aki kíséri a mi társadalmi, a mi művelődési életünket, az látja, hogy dominál egy kultúrmodell, s amikor azt mondom, hogy kultúrmodell, akkor nem gondolok csupán a szűkebb értelemben vett kultúrára, hanem az általános gondolkodásmódra, valahogy úgy, ahogyan azt Goldhagen a Hitler önkéntes hóhéraiban meghatározta, tehát az egész köztudatra, amely látja, hogy – Milošević megdöntése után is, és Koštunica hatalomra jutása, ennek a jelenlegi koalíciónak a hatalomra jutása után is – egy olyan kultúrmodell van túlsúlyban, amely valójában azoknak az erőknek a győzelmét jelenti, amelyek először azokon a mítingeken mutatkoztak meg ott valahol a 90-es évek elején. Ez a mi valóságunk, mármint hogy most azok az emberek uralkodnak, akik elindították a mitingelést. Ők Miloševićet bizonyos értelemben kihasználták, a kezébe adtak egy…, azt mondták neki, tessék, légy hatalmon, őt meg más nem is érdekelte, csak a hatalom – majd kiszolgálsz minket, mi meg téged – és így tovább. Aztán ez a szövetség megszünt, tudjuk, milyen körülmények között…
Az egyháznak túl nagy befolyása van a társadalomra, ezt azonnal ki kell hangsúlyoznom. Az effajta összejöveteleken gyakorta hangoztatom, bizonyítékként, hogy ez a Nikolaj Velimirović féle szellemi merőleges, márpedig mindenki, aki figyelmesen elolvasta, mondjuk csak A börtön ablakán át, a teljes életművéről nem is szólva, az láthatja, hogy ez – egy anti…, ami ellene van minden kultúrának, civilizációnak, kultúrának. Ezek tehát az alappillérek, amelyeken a Szerb Pravoszláv Egyházat vezető papság bizonyos véleménye nyugszik. És ez csak egy eleme annak a köztudatnak, ugyanakkor egy nagyon, de nagyon veszélyes pillanata valóságunknak, amelyben élünk. Álljon itt szemléltetőül ebben a rövid bevezetőmben, hogy megértsék, mire gondolok – azt hiszem, hogy egyes példák segítségével tágabb értelemben is meg lehet mutatni, hogy mennyire nem vagyunk tudatában, voltaképpen a helyzetnek, amelyben élünk, a környezetnek, a szomszédainkhoz való viszonyulásunknak, és így tovább. Egy ilyen példa – valaki azt gondolhatná, hogy ezek ártatlan példák, én viszont azt hiszem, hogy egyáltalán nem azok –, ha kísérik a sportot, Szerbia válogatottjának megjelenése az új mezekben, a honlap, amelyet én egyébként tisztelek és szeretek, és a rádió, amelyben mindig bíztam, elsőként nevezte el válogatottunkat “Fehér sasok”-nak. És azt látom, hogy a köztudat ezt azonnal elfogadta, hogy fokozatosan terjed, a mi “Fehér sasaink” és így tovább. Ami valaha a “kékek, kékek” volt, az most a “Fehér sasok”. Mintha nem tudnák, kik voltak a “Fehér sasok”! Hágában több ízben is hallani lehetett róluk Bokánnal kapcsolatban, a gonosztettekkel kapcsolatban, és most mi büszkék vagyunk arra, hogy “Fehér sasok” vagyunk. Vagy mondjuk itt van a himnusz – erről nem volt komoly beszélgetés egy többnemzetiségű közegben. A széthullás előtt Szerbia lakosságának 33%-a nem szerb nemzetiségű volt. Esztelenség volt tehát nemzetállamokat csinálni, és esztelenség volt az is, hogy éppen Szerbia indította el ezt a folyamatot! Ezért szinte természetes, hogy az egész úgy végződött, ahogyan végződött. És Szerbia lakosságának csaknem 30%-a jelenleg sem szerb nemzetiségű, mind szerbiai polgárok. És most itt van ez a himnusz, 6-7 versszak, de amely 17-18-szor említi a szerbeket, szerb nemzetség, szerb területek, szerb dicsőség… Hát nem lehetett volna legalább egy versszakba valamiképpen beépíteni, kimondani, hogy “Mindazok, akik Szerbiában élnek”?! A dallamérzékenyek kedvéért akár át is lehetett volna énekelni. És ha már egyébként is megváltoztatták – a “szerb király” helyébe “szerb területek” kerültek –, akkor megtehették volna azt is, hogy legalább egy kicsinyke szakaszt a nem szerb nemzetiségűeknek szentelnek! Hogy ezek a polgárok is otthon érezhessék magukat! El tudom képzelni, hogy érezheti magát mondjuk egy magyar, vagy szlovák…, amikor teszem azt az ország színeiben valamilyen sikert ér el, ha ott valamelyik olimpián dobogóra kerül, miközben hallgatja ezt a himnuszt ezzel az üzenettel, amely maradéktalanul intoleráns. Ez a nemzeti türelmetlenség üzenete! Itt mondom el, hogy szabályosan borsódzott a hátam, amikor hallgattam ezt a himnuszt a szerbiai ellenzék nagygyűlésein is, még Milošević idejében. Akkoriban azt hittem, hogy nem több ez egyfajta tiltakozásnál a kommunizmus ellen, vagy mit tudom én, mi ellen – gyerünk, mutassuk meg nekik, hogy van minekünk egy ősi himnuszunk, Ahelyett, hogy elfogadták volna a “Vostani Serbie”-t, ezt a valóban nagyszerű és szép, Dositej Obradović költötte, szerintem messze legalkalmasabb, mindenki számára kielégítő, zenei szempontból is tökéletes himnuszt… Egy kis korszerűsítés, és mindenki elégedett lett volna.

Dinko Gruhonjić:
Köszönöm. Nadežda, a médiumokról szólva, mekkora teret szenteltek a médiumok ennek a legújabb botránynak, amely – ahogyan ezt mondani szokták – a többnemzetiségű és multikulturtális Vajdaság fővárosában történt?

Nadežda Gaće:
Most, miközben Filip David beszélt, eszembe jutott Ivo Andrić egy csodálatos mondata. Akkoriban Andrić konzul volt Olaszországban, és így írta le a fasizmus megjelenését: az utcán elindul 2-3 fekete ruhás ember, és akkor – mondja – a finom emberek becsukják az ablakokat, és azt gondolják, ezek csak átvonulnak, betörnek néhány ablakot, vagy falhoz vágnak néhány üveget, esetleg berúgnak a kocsmában, de nem fognak eluralkodni Olaszországban. Sajnos, igenis eluralkodtak, és én attól tartok, hogy a különbözőségre való jog ma Szerbiában csak az esti mesékben van jelen, és ott pislákol valahol az alagút végén. Létezik néhány kormányon kívüli szervezet, vagy egyesület, amely foglalkozik vele, amely beszél róla, de ez nem lehet csak az ő kérdésük. Természetesen ezekre a szervezetekre szükség van, és természetesen nagyszerű dolog, amikor az NDNV reagál, de a különbözőségre való jog mindig a hatalom, illetve a rendszer és a társadalom kérdése, amelyben élünk. Jelenleg mi olyan helyzetben vagyunk, hogy nem számíthatunk e kérdésben a hatalom gondoskodására. Sőt, ellenkezőleg: a hatalom intézkedéseivel még támogat is mindent, ami a negativizmus előjelét hordozza a szerbiai társadalomban.
És most a médiumokról. A médiumok rendkívül súlyos helyzetben vannak Szerbiában. S ez így van október 5-e után is, amikor mindenki azt hitte, eljött a szabadság ideje, és sokkal jobban fogunk élni. Szerbiában ma mintegy 1000 rádió- és 250 tévéállomás áll rendelkezésünkre, 20 napilap és 250 hetilap jelenik meg. És ha most egy rakásra tesszük őket – amit mi az NUNS-ban meg is csináltunk, és én személyesen csináltam korábban is, most pedig, amióta tisztségemet betöltöm, a végrehajtó bizottság tagjaival együtt szemlélek –, kiderül, hogy vagy olyan újságok vannak, amelyek a kormány álláspontjait tükrözik, vagy olyanok, amelyek a nagytőkét, a hatalmasokat, és a Slobodan Milošević gonosztevő rezsimjének (a “gonosztevő”-t sohasem felejtem ki, amikor erről beszélek) idejében szerzett privilégiumokon megtollasodott újgazdagokat képviselik. A médiánk tehát rendkívül gubancos helyzetben van. Kollégám a Betából, pontosabban a Beta fő- és felelős szerkesztője éppen a minap számolt be nekem arról, hogy a múlt héten újságírói tíz napon át kutatták, kik a monopolisták Szerbiában, mindenekelőtt, s ami a vajdasági embereket bizonyára nagyon érdekelheti, az élelmiszer kérdésével kapcsolatba, ugyan mi lehet az oka annak, hogy mostanság, amikor a dinár megerősödött, az euro pedig gyengült, nem csökkent a mezőgazdasági termékek ára. És természetesen, mint minden hírügynökség, a Beta rendületlenül közvetíti ezt az összes létező újságnak Szerbiában, és sajnálattal állapítja meg, hogy tulajdonképpen senkinek nincs szüksége ezekre a szerbiai gazdasági helyzettel foglalkozó, rendkívül komoly elemző írásokra. Miért? Egészen egyszerűen azért, mert Mišković úr egyike azon fő, közkedvelt bossoknak Szerbiában, akik a háttérből tartják kezükben a szálakat.

Dinko Gruhonjić:
Mileta, amíg ennél a témánál tartunk – persze nem fogjuk ezt az egész tribünt neki szentelni –, engem ugyancsak érdekelne az ön véleménye is – tehát egy író és festő, egy művész ember véleménye, aki a szabadságot valószínűleg mindennél többre becsüli. Hogyan reagál Ön arra a lehetőségre, hogy papok előadásokat tilthatnak be?

Mileta Prodanović:
Ugyanezt a kérdést tette fel a Danas napilap mai számában, és néhány személyiség, egyebek között az ebben a házban székelő intézmény, a Korszerű Művészetek Múzeumának igazgatója is válaszolt rá. Azt hiszem fontos, hogy az újvidéki civil hatóság is, akárki is legyen az, egy rendkívül kiegyensúlyozott választ adott – én nem tudom, milyen állapotban van a művelődési titkárság, vagy a városi kormány kultúrával megbízott tagja – de az, amit a Danas leközölt, olyasvalami, amit aláírnék. Szóval, nekünk mégiscsak emlékeztetnünk kell arra, hogy egy olyan társadalomban élünk, amelyben az egyház és az állam el vannak választva egymástól. A jelenlegi kormány erről gyakorta megfeledkezik, ugyanakkor természetes, hogy az egyháznak egyike kell, hogy legyen a közösség lehetséges tartópilléreinek. Amikor a szóban forgó eset megtörtént, először arra gondoltam, vajon melyik európai országban történhetett volna meg ugyanez, és azt hiszem, hogy sajnos létezik öt-hat ilyen európai ország, köztük néhány régi vagy újdonsült EU-tagország is, ahol ez megtörténhet. Nem történhetne meg például Spanyolországban, Görögországban viszont annál inkább, Lengyelországban kétségtelenül, sejtésem szerint Horvátországban is. Bizonyára emlékeznek rá, hogy Bosznia-Hercegovinában is üldözték a Télapót, úgyhogy ezen nem csodálkozom, amin egyrészt csodálkozom, az a reakciók elmaradása, másrészt pedig, amit valóban meg kellene kérdezni ettől a mi egyházunktól, csak attól tartok, hogy erre nincs elegendő képesség, mert általában erről a tárgyról beszélnek, miközben nem ismerik eléggé, egyszerűen valahogy azt gondolom, hogy annak, aki üvegházban lakik, nem lenne szabad követ dobálni más házakra. Egy másik dolog, ismét egy olyan…, nem szokásom mindig közmondásokban beszélni – a lánc olyan erős, amilyen erős a leggyengébb karikája. Úgy gondolom, mielőtt valaki bírálná a társadalmi jelenségeket, vagy egy másik embert – azt hiszem, Urunk Jézus Krisztus irott formában ránk maradt küldetése is erről szól –, előbb önmagát kell megvizsgálnia, nos, azt hiszem, hogy a mi egyik hiányzó karikánk, ebben, és sok más egyházban is, a saját erkölcsi arculat megvizsgálására való akarat és képesség teljes hiánya. Tehát, hogy is mondjam, az én plébánosom felmondást kapott volna, ha gyásszertartást tartott volna egy öngyilkos felett. Ez szemlátomást nem vonatkozik a püspökökre – biztosan emlékeznek Nikola Koljevićra, aki saját kezével vetett véget az életének, de akinek temetésén több püspök is misét mondott. Azután meg, a kezébe kardot fogó bizánci szerzetest megfosztották papi rangjától és elzavarták a kolostorból, a szaracénok kisázsia hadjárata idején történt, erről feljegyzés van, hogy az egyik szerzetes kardot fogott – nem használta, csak megfogta, és amikor elmúlt a támadás veszélye, elzavarták a kolostorból és megfosztották rangjától. Manapság az történik, hogy a szerzetes harckocsin, gépfegyverrrel a kezében fényképeszkedik, majd püspök és egyházi kormánytag lesz belőle… Úgyhogy, azt hiszem, sok ilyen eset van, és én valóban azt szeretném, hogy az egyház saját soraiban keressen választ ezekre a kérdésekre, a legújabb botrányokról nem is szólva, amelyek ugyancsak korunk tartozékai, történjenek akár Bostonban, akár Vranjeban, teljesen mindegy. Félelmetes például, micsoda mértékben kész az egyház a szexuális kisebbség azonnali elítélésére, miközben szemet huny ugyanezekre a jelenségekre a saját soraiban. Persze ők ezt tagadják. Nem tudom, egyszerűen azt gondolom, hogy történelmileg az egyház a középkorban, és korábban is, szelep volt egyfajta magatartásra, amelyet a nyilvánosság nem tűrt meg. Csakhogy, szerintem, erről beszélni kell, képmutatásra vall elítélni másokat azért, ami a saját sorainkban is ott van, úgyhogy az, amire én várok, az az egyház egy komoly önelemzése. Nem gondolom, hogy mindenki ebben az egyházban a szóban forgó, radikális-jobboldali, Nikolaj püspök képviselte vonalon van, hiszem, hogy vannak ott emberek, akik egy kicsit másként gondolják, de egyszerűen azt gondolom, hogy az ő hangjuk nem hallatszik. Egyszerűen nincs más hátra, mint megküzdeni ezzel, mint ahogyan küzdenek a lengyelek is, mint ahogyan küzdenek… Ez a kritikus nyilvánosság feladata, csakhogy ilyen itt gyakorlatilag nem létezik, amióta…, de tulajdonképpen komolyan soha nem is létezett. Hiánya leginkább – nekem ez leginkább 90/91-ben hiányzott, amikor még létezett a Belgrádi Kör, és amikor 50 azonos véleményen levő ember találkozott teljes elkeseredettségben, gondolom, ami a legrosszabb, azok az emberek ugyanazok, akik most itt ülnek, semmi sem változott itt. Pontosan tudni lehetett, hogy kik fognak Milošević irodája előtt gyertyát gyújtani azokban a napokban. Egyrészt érzékenyen érintett bennünket, amikor a bombázott Dubrovnikban élő emberektől azt hallottuk – “Ti nem szóltatok semmit”. Én igyekeztem, hogy legalább én itt legyek, vagy az az 50 ember – hogy most ez semmi, vagy valami, az információk nem is terjedtek annyira… Én úgy gondolom, hogy valamiféle kritikus, inkább ösztönös és meglehetősen szervezetlen közvélemény alakulni kezdett a változások után, Zoran Đinđić kormányzása idején. Úgy gondolom, hogy a bírálatok, amelyek az úgyn. “mi köreinkből” Zoran Đinđić számlájára hangzottak el, gyakorta durvák és mértéktelenek voltak, és ez később világossá vált, akkor, amikor ugyanaz az erő, amely most van hatalmon, és amely hatalmon volt, a lehető legbrutálisabb módon megszüntette ezt az alternatívát.


Vajdasági Múzeum, Újvidék, 2006. augusztus 25., 19 óra

Leave A Response